HTML

Tanítani akarsz? Hülye vagy?

2013.09.06. 00:26 Andrew_s


A munkahelykereséssel kapcsolatban gyakran megélt helyzet az, amikor nemleges választ kap a jelentkező. Ennek leginkább semmibe vevő megnyilvánulása az, amikor semmilyen választ nem kap valaki. Annak ellenére, hogy megígérik. Ám sokszor akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha válaszolnak, és látszólag konkrét indokot említenek az elutasításra.
 
A rébuszok helyett tekintsünk konkrétabban egy esetet, melynek során a pályázat célja egy tanári állás elnyerése volt. Tiszta sornak tűnik a dolog, mivel egy szakközépiskola keresett mérnöktanárt a saját szakterületén. A helyzet azért látszott teljesen tisztának, mivel ugyanabban a kertészeti szakközépiskolában végeztem magam is. Igaz, évtizedekkel ezelőtt. Tehát az alapszintű szakismeret, és a helyismeret is adott. Az iskola helyzetének ismeretéből pedig könnyen képet kaphattam annak alapján, hogy a mérnöktanári végzetséghez ugyanott hospitáltam. Az iskolai közhangulatot pedig az iskolanapok látogatásával sikerült úgy, ahogy felmérni. Mivel a szakma egyetemét végeztem, volt egyetemi iskolatársak között is többeket üdvözölhetek a tanári karban. Érthető, hogy amikor a hirdetést megláttam arról, hogy kertészmérnök tanárt keresnek, örömmel pályáztam meg a pozíciót. Nyilván nem egyedül, és nem is a biztos nyertes beképzeltségével, de nem is az esélytelenek közé sorolva magam.
 
Elvégre miért ne hihettem volna, hogy az álláshoz a szakirányú egyetem, az ott szerzett egyetemi doktori, illetve a jogutódnál végzett mérnöktanári képzés elegendő a kertész-tanoncok szakmai pallérozásához. A pályázat tehát elment. Alapvetően a központosítás jegyében a KASZK nevű műintézet főigazgatóságára, valamint továbbítva a pályázatban jelzett mail-címre is. CC-ben, tájékoztatás gyanánt a középiskola levélcímére is ment egy másolat. Ez az alapvetően udvarias gesztus végül vétkes könnyelműségnek tűnt. Ugyanis hamarosan megérkezett az elutasítás. Nem a központi, és hirdetést feladó szervezettől, hanem a tagintézet akkor még igazgató-helyettesétől, aki, mint megtudtam, azóta megbízott igazgató lett. Érdemes a választ, mint a jelölt lenézésének állatorvosi lovát megtekinteni:
Tisztelt Pályázó!
Köszönjük, hogy jelentkezésével, pályázatával megtisztelte iskolánkat. Önéletrajzát, motivációs leveleit, végzettségeit figyelembe véve sajnálattal közöljük, hogy ebben a tanévben intézményünkben nem tudunk munkakört biztosítani Önnek.
 
Látszólag teljesen rendben van. Nem hülyéznek le, és a megfogalmazás abszolút udvarias. Első olvasatra. Azzal sincs gond, hogy az iskola freemail-es címéről jött, de az aláírásban a levelet küldő személyes levélcíme van, amit adatvédelmileg inkább nem tennék közzé. Az ördög a részletekben van. Motivációs levelet ugyanis egyetlen egyet küldtem. Még akkor is, ha a levéltörzsben található szöveg valóban mellékelve lett PDF-ben is. A levelet író tehát vagy nem olvasta el a mellékletet, vagy számára a darabszám és nem a tartalom a lényeg. Valami ilyen érzés kerített hatalmába a végzettségekkel kapcsolatban is. Ugyanis alig valószínű, hogy szakközépiskolai tanárnak akadémikusokat várnának. Amúgy sem biztos, hogy képesek lennének az ásó és ásólapát közti különbség megvilágítására. Pedig, ha a végzettségekre hivatkozik a hölgy, mint elégtelen paraméterre, akkor mégis csak ez lehet a megfejtés. Illetve az, hogy nem olvasta el az önéletrajzot. Miközben azért hivatkozik az önéletrajzra. Fogas paradoxon.
 
Az természetesen a megszólításból világos, hogy egy sablonlevélről van szó, amit egyszer összegyógyítottak, és most szétküldtek fűnek, fának, kisvirágnak. Azonban az is világos ugyanebből, hogy az elküldője nem személy szerint engem néz le, hanem minden pályázót. Már csak azért is, mert motivációs levélből logikusabbnak tűnik, hogy egy szerepel, mintsem pályázónként tucatjával kerülne el egy intézethez. Még a köz adóforintjaiból fenntartott közintézményekhez sem. Ahol az adóforintokért cserébe sokszor alattvalóként kezelik az embereket. Alkalmasint az említett iskola felügyeleti szervénél is. Erre akkor jöttem rá, amikor megpróbáltam kideríteni, hogy a tájékoztatásként kapott másolatra, az igazgatóhelyettestől kapott, a magán-címét tartalmazó e-mail mennyiben tekinthető hivatalos válasznak.
 
A KASZK titkársága elküldött a főigazgatói titkárságra, ahol gyorsan leráztak azzal, hogy munkaüggyel ők nem foglakkoznak, hatásköri kérdéseket meg sem hallanak, és a helyi vezér különben is szólította a telefont felemelni hajlandó dámát. A munkaügyön legalább udavariasak voltak. Tőlük tudtam meg, hogy az eltelt időszakban megbízott igazgató lett a valamikori helyettesből. Csak remélni merem, hogy ezen információ kiadásáért senki nem üti meg a bokáját. Ettől persze továbbra sem tudom, hogy az említett levél mennyiben tekinthető hivatalos elutasításnak. Mert ez esetben nagyon lenéző és suta az intézményi felfogás.
 
Holott bőven elegendő lett volna azt megírni, hogy megnéztük az önéletrajzodat, és nem te kellesz. Van más. Világos? Ennél kicsit persze talán udvariasabban. De legalább tényszerűen. Mondjuk úgy, hogy:
Tisztelt Pályázó!
Köszönjük, hogy jelentkezésével, pályázatával megtisztelte iskolánkat. A jelentkezők anyagának mérlegelésekor nem Önre esett a választás. Így sajnálattal közöljük, hogy ebben a tanévben nem tudunk intézményünkben munkakört biztosítani Önnek.
 
Felesleges udvariasan fogalmazva közölni, hogy „nem számítasz öcsi, mert senki vagy, és semmibe se veszlek”. Persze, ha sikerült egy akadémikust találni a posztra, az más. Remélem, hogy a következő iskolanapkor, ha még lesz iskola, találkoznom is sikerül a szerencséssel. Vagy az igazgatóval. Elvégre, a szakmaiságtól függetlenül, elég lehet egy kis baki a Párttal szemben, oszt jó napot.
 
Andrew_s
Eredetileg megjelent a Gondolatvilágban blogon

Szólj hozzá!

Címkék: hirdetés karrier tanár álláskeresés megalázás foglalkoztatáspolitika KASZK VMSZKI

Állás-levél a senkinek

2013.08.23. 06:02 Andrew_s

A munkahelykeresés több általános kérdésköréről volt már szó korábban, és egy konkrét hirdetés kapcsán már közelebb kerültünk az információforrásokhoz is. A fejvadászat nem egy esetben egyfajta meta-fejvadászatba megy át. Ennek közvetítői azok a portálok, közvetítő-szervezetek, amelyek összegyűjtik az álláskeresők adatait az egyik, és a munkáltatókat a másik oldalon. Az utóbbiak számára többnyire fizetős szolgáltatásként ajánlva fel az adatokban való turkálást.

Ameddig egy konkrét alkalmazóval áll kapcsolatban a „túloldalon”, addig a munkavállaló számára viszonylag egyszerű a történet. A gyűjtőportálon keresztül vagy megtalálják, vagy nem. Ha megtalálják, akkor megkeresik, és innentől megy a dolog a maga útján. Ugyanez a helyzet akkor is, ha ő talál meg egy munkáltatót a szénakazalban. Levelet küld, és vagy válaszolnak, vagy nem. Többnyire a „vagy nem” opció teljesül, mert a munkáltatók jó részének ezt végző dolgozója úgy érzi, hogy nyugodtan semmibe veheti a munkavállalókat. S ritkán ok nélkül. Mert valóban büntetlenül levegőnek nézheti azt, aki munkanélküliként jelentkezik. Egyszerűen spam-ként kezelve azt a levelet, mely a másik számára esetleg a túlélés záloga. Esetleg eszébe sem jut két alapvető szempont, ami segíthetne eligazodni az ilyen helyzetekben. Az egyik az, hogy alapvető emberi gesztus lenne még elutasítás esetén is valamiféle visszajelzés. A másik az, hogy nagyon könnyen találhatja önmagát is hasonló helyzetben. Amikor ő kényszerül a senkikkel levelezni. Azokkal a senkikkel, akik semmibe veszik a másik ember búját és baját.

A munkáltatók részéről különben talán ez a másik ok, amiért kiosztják az előszűrést a fejvadászattal foglalkozó cégeknek. Egyszerűen képtelenek bevállalni azt, hogy személyesen konfrontálódjanak a munkavállalókkal. Tehát fejvadászok. Ha az ember elég sokat találkozik az egyes cégek egyes megbízottjaival, akkor megtanulja becsülni a kevés hozzáértőt. Még akkor is, ha a fejvadászattal foglalkozó társaságok első ránézésre sokkal jobban megbecsülik az álláskeresőket. Azonban tüzetesebben megnézve azt tapasztaljuk, hogy kényelmesen feliratkoznak az említett közvetítő portálok szolgáltatásaira. Így annak adatbázisában tudnak címszavasan keresni, míg a náluk levő pozíciókat is meghirdetik ott. Az eredmény nyilvánvaló. A címszavas keresésnek hála nem kell érteni ahhoz a területhez, amihez jelöltet keresnek. A robot-keresés túloldalára egy robotként működő ügyintézőt is oda lehet ültetni. Olyat, aki szinte azonnal padlót fog, ha a megkeresett jelölt visszakérdez a fejvadász nevében feladott mail-re. Ugyanakkor jól jelzi a személytelen rendszert, amikor, a jelentkezés tényétől függetlenül, ugyanannak az ügyintézőnek a nevében ugyanazt a szabvány-szöveget, ugyanazt a pozíció-leírást sokadszor kapja meg az álláskereső. Nyilvánvalóvá téve, hogy a „drót” másik oldalán senki nem ül valójában, és még a rendszer finomhangolására sem fordítanak energiát. Amolyan „ne ugrálj, örülj, hogy írtunk” szemlélettel kezelve az álláskeresőt.

Amennyiben nem a fejvadász spam-jére válaszol az álláskereső, hanem maga ír a fejvadásznak, akkor látszólag jobbak az esélyek. A káoszt sokszor nem is a fejvadászok, hanem a munkáltatók okozzák. Talán bizalmatlanságból, de ugyanazt a pozíciót kiadják több cégnek is. Az álláshirdetések száma így látszólag sok, valójában nyugodtan harmadolható. Nyilvánvaló ugyanis, hogy csak egyszer fogják betölteni, akárhány közvetítőt, és rajtuk keresztül álláskeresőt is szívatnak. Alkalmasint lenézve az általuk megbízott fejvadászt is. Mert a „fizetek, hát ugrálj, és kuss!” felfogása nagyon vonzó lehet akkor, ha a cég nagyképűségi koefficiense túl magasra szökik. Ennek, a többszörös hirdetéseken kívül van egy másik, majdnem szintén biztos jele. Amikor a látszólagos válasznak, gyakorlatilag semmi értelme. Különösen egy elutasítás alkalmából. Ehhez vegyünk egy példát.

Egy fejvadász cégnek kiadják a megbízást egy adott pozícióra. Az meg is talál egy jelöltet, akivel az összes értelmes és értelmetlen tesztet végigcsináltatják. A kiértékeléshez talán ők alkalmaznak sablont, talán már arra sincs elég képzettségük. Az eredmény minden esetre elvándorol a megbízóhoz. Ott iktatják, körbenézik, és elutasítják az állásért folyamodót. Talán már a fejvadászt sem tisztelik meg egy részletes indoklással, de a jelölt az udvarias, és konkrét információktól garantáltan mentes, „nem”-en kívül semmi visszajelzést nem kap. Számára tehát teljesen mindegy kivel levelezik. Némi idő elteltével egy másik, a korábbihoz hasonló jellegű pozícióra keresik meg ugyanattól az ügynökségtől. Egy másik lelkes titán. Udvarias, meggyőző. S olyan, mintha semmit sem tudna. A végén jön a süket szöveg, hogy minden szép, de még hátra van egy adatbázis-egyeztetés. Az ember, naivan, azt hinné, hogy mielőtt felveszi a telefont, megtörtént. De nem. Elvégre neki talán a kimenő hívások alapján fizetnek. Azért egyszerűbb visszakérdezni, és akkor nagy nehezen kinyögi, hogy melyik cég számára is keres embert.

Rövidre zárva a történetet, megmondjuk a gerinc jegyében, hogy volt már egy próbálkozás, de más pozícióra, más paraméterekkel, és más pénzért. Ám, örülnénk, ha megtudná a nemlegesség okát. Egy idő után jön is villanyposta. Azt az egyet jelezve, hogy a fejvadász, üdítő kivételként, partnernek és nem széklábnak tekinti a jelöltet. Azzal, hogy keressem meg a céget személyesen, de ők sajnos nem tudnak pályáztatni, mert a megrendelő adatbázisa szerint már egyszer nemet mondtak. Hogy miért? Mert csak. A jelölt soha nem fogja megtudni, hogy a kora, a neme, a füle dőlésszöge miatt, vagy azért mert a tisztelt cég adatbázisa komolytalan. Az viszont teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a cég szinte mindenkit lenéz, és semmibe vesz. Olyan döntéshozási mechanizmussal, ami nyilvánvalóan a másik lenézésére és megalázására épít. Ellenkező esetben ugyanis nyilvánvalóan vannak érvek a döntés mögött. Olyanok, amik védhetőek, indokolhatóak. Akár azzal is, hogy maga egy ötvenes férfi, és mi a fiuknak egy harmincas lányt keresünk új belépőként. Ő fizet, az ő pénze a kockázat tárgya. Megtehetné. >

Csak ugyebár akkor vállalnia kellene a döntés következményét, az indoklás publikusságát. S esetleg kiderülne, hogy a döntés nem teljesen megalapozott. Egyszerűbb tehát a sima elhessentés, indoklás nélkül, és akár feleslegesen dolgoztatva a fejvadászt is. Igazi senki-diktátorként hozogatva a döntésecskéket. Egyfajta hatalmi monománt játszva a mások önbecsülésével, idejével, és életével. Holott ez nyilván egyfajta jelzés is lehet. Arra nézve, hogy a cégen belül milyen döntéshozási mechanizmusok uralkodnak, és ebből kifolyólag milyen belső légkör lehet. Olyan jelzést küldve kifele, hogy a cég a mosolygó gyilkosok, a felelősségpánikos vezetők, és a külsőségek világának a szigete. Ahol mindenki mosolyog talán a másikra, de azért szívesen hátba szúrja, mivel nem lehet tudni, hogy a vezetés, vagy a lokális kiskakas, következő, akár ad hoc, döntése mi lesz, és min alapszik majd.

Így aztán könnyen lehet, hogy néhány próbálkozás után inkább célszerű nagy ívben elkerülni ezeket a cégeket, mivel nagy valószínűséggel a saját dolgozóikat is mélységesen lenézik. A hierarchiájuk pedig egy idő után olyan szinten kontraszelektált, mint a régi idők szocialista nagyvállalatai. Ideje tehát, Parkinson törvényét idézve, új székházat vásárolniuk, és szép lassan tönkremenniük. Mely akció során számos, immár talán nem navigációs szoftvereket készítő, álláskeresővel bővül majd a piac. Köztük talán azzal a munkaügyessel is, aki végrehajtó senkije volt a levelezésnek.

Andrew_s
Eredetileg megjelent a Gondolatvilágban blogon, és olvasható a Gépnarancson is.

Szólj hozzá!

Címkék: fejvadászok álláskeresés munkanélküliség megalázás

Amikor felesleges a pályázat

2013.08.22. 19:09 Andrew_s

A munkahelykeresés diszkrét bájai. Nagyjából ezzel lehet értékelni azokat az eseteket, amikor szinte nyilvánvalóan csak a formalitás kedvéért kerülnek meghirdetésre az egyes pozíciók. A „pipáljuk ki” mozgalom részeként. Melyre nyilvánvalóan azokon a helyeken bukkanhatunk rá leginkább, ahol meghirdetési kötelezettség van.

Például a közigazgatás területén, ahol igazolni kell valakinek a felvétele előtt, hogy a helyére bárki pályázhatott volna. Ilyenkor kiírják ugyan a pályázatot, de vigyáznak arra, hogy minél nehezebben lehessen félreérteni: csak egy adott személynek szól. Mint amikor az intézmény vezetőjének újra kell pályázni, de a feltételek közé beírják, hogy az adott intézmény vezetésében eltöltött több éves gyakorlat a pályázat egyik feltétele. Ilyenkor sírva vigadhat a munkakereső, hiszen az összes többi feltételnek hiába felel meg. S akár még, új seprűként, jobban is tudhatná csinálni. A már előre meghatározott jelölt oda van láncolva, mert az ő szociális, és pedálrendszereken finomított hálózata jobb, szebb, az elöljáróság szemében kedvesebb. Az esélyegyenlőség nevében természetesen.

Ahogy nem kevésbé lehet biztos a pozícióra pályázó a kudarcban akkor, ha pályázati határidőkkel, illetve a megjelentetés helyével kezdenek manipulálni a közigazgatás nagyjai. Ilyen esetekben tapasztalható, hogy meghirdetésre kerül ugyan a pozíció, de csak valami nagyon zárt körben olvasott média felületén. Ezt szakmailag még meg is lehet védeni, ha valaki beleköt. Elvégre a sarki fűszeresek hétfői magazinjánál aligha lehetne jobb helyet találni egy atomkutató igazgatói helyének meghirdetésére. A már funkcióban levő illető amúgy is fog pályázni a belső információk alapján. Mindenki más meg amúgy is feleslegesen küzd a problémával. Ahogy hasonló eredményt lehet elérni akkor, ha a hirdetmény ugyan nagyon publikus, de „technikai okokra” hivatkozva csak a határidő lejárta előtt pár órával, néhány nappal válik olvashatóvá. Lehetőleg egy hétvége előtt, és szombati napot adva meg a határidő végének. Amikor alig olvassa valaki, és ha mégis további információra lenne szüksége, úgysem veszi fel senki a telefont.

Mindezek olyan technikák, amelyekről alighanem sokan sokféle történettel tudnak szolgálni. Már az internet-korszak előtt ismertek voltak, és a rendszerváltás előtt is bőven volt keletjük a „titánelvtársak” elhelyezésénél, a már bejáratott nyelvű aparatcsikok pozícióban tartásánál. Amikor tehát egy iskolaigazgatói pályázat, tanári hely meghirdetésénél hasonlókat olvas az ember, akár nosztalgiával gondolhat a régi idők pozíció-focijára. S még az is biztos, hogy akkortájt sem sokat foglalkoztak az ilyen hirdetések tartalmával. Csak az internet hiánya jobban leplezte a jelöltek széles rétegének lenézését, és azt a nem kevésbé nyilvánvaló nemtörődömséget, amellyel a formalitásból megjelentetett hirdetés közzétevője kezelte ezeket az álláshirdetéseket. Mert nehéz másként értékelni az olyan hirdetést, aminek megírója, közzétevője már arra sem figyel, hogy legalább a nyilvánvalóan árulkodó jeleket kiszűrje a betűtengerből.

Olyat például, amely arról szól, hogy informatika-tanárt keresnek, de még véletlenül sem informatikai végzettséggel. Pontosabban informatikai alapvégzettséggel, de azzal, hogy előnyt jelent, ha testnevelés szakon végzett egyetemet. Nyilvánvalóan azért, mert így sokkal hatékonyabban tudja átugratni a biteket a tüzes karikán. Az, hogy a „szakmában szerzett” gyakorlatról nem lehet tudni, hogy tanári, vagy informatikai szakmára gondolt-e a kiíró, tulajdonképpen szinte már mindegy is. A válasz erre nyilvánvalóan az, hogy informatikatanári. A jelöltek hada pedig ossza be. Arra a három évre, amíg GYES-re ment a korábbi tornatanárnő az iskolából, aki látott már talán számítógépet. Vagy az a tanárnő, aki informatikusként végzett valahol, és a mindennapi testnevelés folyosói csuklógyakorlatait is le tudta vezényelni. Mert első olvasatra nagyjából ez vonható le egy hirdetésből, mely informatika tanárt keres, de testnevelési mellékvégzettséggel. Esetleg az, hogy az igazgatónak már régen meg van a kedves jelöltje a posztra. Csak azok a fránya formalitások, azok. Alkalmasint az informatikai szakvégzettségek, a pedagógusi szakképesítések sora is smafu lehet ekkor. Akkor, ha valaki profi a guggolva térgyöplésben, vagy hídban. Míg GYES-re nem megy.

Andrew_s
 
Eredetileg megjelent a Gondolatvilágban blogon, és olvasható a Gépnarancson is.

Szólj hozzá!

Címkék: hirdetés tanár munkanélküliség

Munkanélküliek! Kurvulásra felkészülni!

2013.08.21. 19:00 Andrew_s

Forrás: Felsőfokon.hu
A munkanélküliséggel kapcsolatban szinte közhelyszerű megállapítás, hogy az magas. Miközben persze az is kétségtelen, hogy léteznek álláshirdetések, és erre hivatkozva szokták emlegetni a strukturális munkanélküliséget. Annak jellemzésére, hogy az állás nélküliek és a pozícióajánlatok nem egészen ugyanazt a szegmenst fedik le. Ugyanakkor a létező állásajánlatokra is érzékelhető az erős túlkereslet, ami aztán azt eredményezi, hogy igen sokszoros túljelentkezésekkel szembesülnek a foglalkoztatók.

Alkalmasint ennek a helyzetnek egy igen pofátlan interpretációja az, amikor egy politikus, nevezetesen a miniszterelnök, kiáll, és a közmunka presztízséről kántál. Elfeledkezve arról, hogy éppen a politikájának a szemétdombra valóságát jelzi a közrabszolga-program „kapóssága”. Az, hogy a megalázóan alacsony munkabérért is emberek ezrei kénytelenek gazsulálni és megalázkodni. Ez a szellemiség természetesen szivárog lefele, és a közszférában foglalkoztatottak nagy részével szemben ugyancsak éreztetik a kiszolgáltatottságot, a zsarolhatóságot. Elvégre valóban bármikor találnak olyan közmunkást, aki fele bérért örömmel elvégzi a munkát. Az éhhalál előli menekülés jegyében avatva sztrájktörővé a munkanélkülit. Mert van az a helyzet, amikor az opportunista túlélés marad az egyetlen vezérlő erő. Például az illető családja érdekében. Még akkor is, ha utána elkerüli nagy ívben a tükröket. Nem azért, mert dolgozni szégyen, hanem azért, mert köphetnékje támad önmagát, és megalázhatóságát látva. Azonban ez nyilván csak az egyik oldala a helyzetnek.

A strukturálisnak nevezett, de valójában simán a túljelentkezésről szóló vetülete ugyanis a munkanélküliségnek az, ami a közszférától függetlenül megérinti azt, aki az utcán van. Látszólag remek fórumokat szerveznek az álláskeresőknek, ahol felvonulnak a munkaadók, és kínálják a pozíciókat. No meg felmérik azt, hogy valójában milyen túljelentkezés van egy-egy pozícióra. Nyilvánvaló érdektől vezetve, mivel a lehető legkisebb munkabérért az adott pozíció szempontjából akár túlzott képességekkel, készségekkel rendelkező jelöltet akarván megszerezni. Az álláskeresők, és ezzel a jelentkezők nagy száma miatt speciális szűrőfeltételeket alkalmazva a jelentkezőkkel szemben. Ha pedig nem bírják maguk, akkor kiadják az előválogatás munkáját egy-egy állásközvetítő, illetve fejvadász cégnek. Költséghatékonyság szempontjából érthető módon, de szakmailag nem egy esetben indokolatlanul.

Az ugyanis gyakorlatilag kizárt, hogy egy fejvadász cég alkalmazottja a golyóstoll összerakásától a rendszerinformatikáig, mindenhez értsen. Miközben az ő foglalkoztatása ügyében a többiekkel azonos szempontok játszanak szerepet. Megspékelve a hatalomnak azzal a látszatával, hogy övé a döntés mások karrierje felett. Igazi portássá avatva azt a különben talán jó szándékú, de pedagógiai, szociológiai érzékkel alig megáldott ifjút. S bár udvarias marad talán a végtelenségig, azért érezteti a hatalmát, mivel ezzel kívánja esetleg kompenzálni a saját részleges alkalmatlanságát. Az pedig csak hab a tortán, amikor fejvadász cégek vezető tisztségviselői tartanak előadást, vagy írnak könyvet, arról a munkanélkülieknek, hogy miként kellene jobban eladniuk magukat. Nekik. Lényegében alig különbözve attól, mintha egy bordélyház igazgatója tartana előadást az utcán kolduló lányoknak arról, hogy miként lehetnek menő kurvák az ő nyilvánosházában. Alapvetően nagy ívben tojva arra, hogy a másik is ember, akinek talán nem az a leghőbb vágya az életben, hogy a fejvadász cégek talpa alatt csússzon-másszon. De azért az említett előadásoknak nagy keletje van. Elvégre addig, amíg több diplomával is kockázat nélkül megalázhatóak az emberek, addig miért is ne tennék.

Azonban nyilvánvaló, hogy hasonló effektus, illetve defektus akkor is tapasztalható, ha nem egy arcoskodó fejvadász ül le tárgyalni. Az egyes cég-képviselők humán-faktora sokszor alig nagyobb. Alapvetően szintén érdektelenek abban, hogy a másik oldalon is egy emberi lény ül, és nem egy rabszolga, akit az ő kénye-kedve szerint raboltak frissiben. Nem vitatva persze, hogy sokszor valahol megreked a rendszer a két állapot között. Aki állást keres, az bőven megtapasztalhatja azokat a helyzeteket, amikor a cég képviselői nem adják át a kiválogatást egy külső cégnek, de a saját dolgozói is gyávák a döntésüket felvállalni. Ilyenkor jönnek azok a helyzetek, amikor látszólag, vagy valóságban robotokkal levelez az álláskereső. A cég honlapján be kell ehhez regisztrálni, kitölteni minden olyan adatot, aminek különben semmi köze az adott pozícióhoz, majd miután jelentkező a lábméretét is megadva bejelentkezett, akkor kap egy automatikus levelet. Többnyire arról, hogy nyugi, majd válogatunk. Hogy kicsoda, milyen szempontok alapján, ahhoz semmi közöd hozzá, tehát várj.

Igazán kifinomult verziója ennek a megoldásnak az, amikor egy idő után megjön egy szintén automatikus elutasítás arról, hogy „bocs, de nem téged dobott ki a gép”. Pontosabban de. Kidobott a rendszerből, húzz el isten hírével. Természetesen nem ezzel a szöveggel, de lényegében ezzel a tartalommal. Teljesen PC-üzemmódba kapcsolva hajítva ki valakit a fogaskerekek közül. Hadd landoljon a pofáján az a szemtelen, aki méltatlanul merte zavarni köreinket. Mert mi vagyunk az úr, a munkáltató, élet és egzisztencia urai és parancsolói. Nem vitatva azt, hogy az említett rendszerek üzemeltetői, minőségbiztosítói, fenntartói, és inspirálói órákig tudnak beszélni az etikus kiválasztás mítoszáról. Miközben ugyanezek a kihajítós libellék azok a helyzetek, amiről mintha szemérmesen szeretne mindenki megfeledkezni. Arról, hogy a munkanélküliség nem csak statisztikai adat, hanem annak talaján törik meg az emberek tartását, önbecsülését, gerincét, és jövőképét. Amíg állásban van, addig bevezényelve nyelvét a főnök ánuszába, és kirúgva akkor, ha nem elég nyálas, langyos és meleg. Ha pedig, megsértve a vezető záróizmát, utcára kerül, akkor minden egyes jelentkezéssel, és embertelen kezeléssel, illetve visszautasítással roppantva egyre mélyebbre.

Amikor tehát állásbörzékről, és azon a fejvadászat kiválóságainak előadásairól hallunk, akkor talán érdemes lehet majd felidézni a fentieket is. Ahogy akkor is, amikor a politikusok szövegelnek a munka becsületéről, a beszállító-ipar remekléséről, és a recesszió szerintük remek állapotáról. Egy gondolatot szentelve azoknak, akik gerincének napjai meg vannak számlálva. Ahogy a zsebükben kuporgó utolsó pénzek is. Már csak azért is, mert miközben az átlagos munkahely-keresési idő még megalázkodva is évnél hosszabb, az állam három hónap után kidobja a rendszerből az állását vesztett embert. Utána mehet segélyért kuncsorogni, vagy éljen meg, ahogy tud. Mert a politika kevély, mint a cégek, és embertelen, mint a dajak fejvadászok. Bár a dajakok, természeti népként, talán nem is voltak annyira embertelenek. A kiszolgáltatottsággal való visszaélés azonban nem avatja sem a politikát emberségessé, sem az egyes cégeket, és különösen nem azok megbízottjait az emberek megmentőivé.

Andrew_s

Eredetileg megjelent a Gondolatvilágban blogon, és olvasható a Gépnarancson is.

Szólj hozzá!

Címkék: karrier fejvadászok munkanélküliség megalázás tanácsadók foglalkoztatáspolitika

süti beállítások módosítása